A legutóbbi részben sikerült befejezni az olasz frontot, így most áttérek a játékunk fő színterét adó, 1944-45-ös nyugati frontra, amit a második világháború talán legismertebb hadművletének, az overlord keretében nyitottak meg. A mostani részben az előzményeket ismertetem.

Politikai előzmények

Az USA Németországnak szóló hadüzenete után kérdés volt, hogy hol vesse be erőit Európában. Az első helyszín Észak-Afrika volt, ahol gyors sikereket ért el az amerikai hadsereg, majd Olaszország következett, ahol már inkább taktikai kudarcok következtek, mint azt előző írásomban ismertettem. Szükséges volt egy a III. Birodalom szívéhez közelebbi helyen nagyobb erőket bevetni a háború gyorsabb befejezése érdekében.

Szovjet oldalról Sztálin már 1942-ben követelte, hogy az Egyesült Államok és Anglia fegyveres erői kezdjenek nagyméretű hadműveletekbe Nyugat-Európában, és ezzel kényszerítsék a német hadvezetést, hogy nagyobb erőket vonjon el a keleti frontról. Churchill és Roosevelt támogatták az tervet, de sokáig nem tettek konkrét lépéseket az ügyben. 1943 januárjában Churchill és Roosevelt találkozót tartottak Casablancában, ahol Frederich Morgan altábornagyot bízták meg a második front terveinek kidolgozásával. 1943. november 28-án kezdődött a teheráni találkozó, ez volt az első esett, hogy a három szövetséges nagyhatalom első embere, Churchill, Roosevelt és Szálin találkozott. Többek közt megegyeztek abban, hogy a második frontot 1944-ban Franciaországban fogják megnyitni, egyúttal Sztálin ígéretet tett arra, hogy a hadművelet kezdetekor a keleti frontot nagyerejű támadással köti majd le a német erőket.

Churchill és Roosevelt között konfliktust okozott a főparancsnok kérdése, ugyanis mindkét fél maga akarta adni a főparancsnokot. Churchillnek végül be kellett érnie a második hellyel, 1943 decemberében az amerikai Einserhowert nevezték ki Szövetséges Expedíciós Erők Legfőbb Parancsnokának. Einsenhower jó döntésnek bizonyult, mert bár hadvezéri képessegei nem voltak kiemelkedők, de kiváló szervező volt. A köztudatban nincs igazán benne, hogy a logisztikán múlik leginkább egy háború. A csapatok fölötti közvetlen parancsnokságot Montgomery, az angolok legendás parancsnoka kapta.

Helyszínválasztás

A terv részletes kidolgozásába csak az anzioi partraszállás sikertelensége után fogtak neki. Rengeteg egymásnak ellentmondó szempontot kellett figyelembe venni úgymint időjárás, partviszonyok, megfelelő kikötő közelsége, ellenséges védelem ereje, árapály viszonyokat, stb. Kézenfekvőnek tűnt Pas-de-Calais területe, mivel ez a terület esik a legközelebb Anglia partjaihoz, de pont emiatt németek itt számítottak az invázióra. Így inkább Normandia mellett döntöttek, aminek gyengébb védelme volt, a part is megfelelőbb volt. A belsőbb területek alkalmasak voltak repülőterek kialakítására, ellenben a páncélosok bevetésének nem kedvezett a terep ellenben rendelkezett megfelelő kikötővel, Cherburggal.

A hadművelet sikere jelentős mértékben attól függött, hogy milyen hamar tudják feltölteni a hídfőt emberekkel és hadianyaggal, más szóval német erők nem lesznek-e túl nagy számbeli fölényben az első héten. Cherbourg kikötőjének megszerzése viszont sokáig eltarthatott, mivel jól védett volt. Végül 1943 nyarán angol szakemberek oldották meg a kikötő problémáját, akik mesterséges kikötőket terveztek. A Mulberrynek nevezett kikötők betonelemből álltak, amiket vontatással vitték át Csatornán, ezután elsűllyesztve ezeket acélkapcsokkal rögzítették egymáshoz.

Végleges terv

Ápirilisra forrott ki véglegesen a terv. A britek Caentől északra és északnyugatra tesznek partra 3 hadosztályt, ezenkívül egy ejtőernyős hadosztályt vetnek be, amelynek feladata a Caentől keletre az Oran folyó hídjának elvágása. Az amerikaiak, az angoloktól nyugatabbra két hadosztályt tesznek partra és két ejtőernyős hadosztályt dobnak le a Contentin-félszigeten.

Az amerikaiak feladata az volt, hogy nyugatra fordulva elfoglalják a Cotentin-félszigetet, miközben az angolok fedezik a bal szárnyukat és területet nyernek a repülőterek kiépítéséhez.

Távolabbi cél három héten belül elfoglalni egész Normandiát és onnan Párizs és Bretagne fele támadni.

A szövetségeseknek nagy segítség volt a kezükben lévő légifölény. Eisenhower elrendelte a francia vasútvonalakat bombáztatni. Ezek szisztematikus bombázása meghozta az eredményt áprilisban napi 100 vonat helyett csak 60, májusban pedig csak 32 vonat szállítmányt tudtak biztosítani a németek. A Szajna és az Oise hídjat lerombolták, a parttól 200 km-en belül eső repterekkel egyetemben. Ezekben az akciókban fontos szerepe volt a francia ellenállás szabotázsakcióinak is.

A német oldal

A német vezetés úgy hitte, hogy a partraszállás a Pas-de-Calais térségében fog megtörténni. Ezt feltételezést többminden alátámasztotta: Az átkelés itt volt a legrövidebb, Calais kikötője megfelelő nagyságú lett volna a szövetség utánpotláshoz és a Ruhr-vidékhez, a német nehézipar központjához közlebb esett. A szövetséges titkosszolgálatok mindent megtett, hogy a németeket továbbra is ebben a hitben tartsa. Fals rádióüzenetek adtak le csapatösszevonásokról, Dover környékén létrehoztak egy virtuális hadsereget. Furnérlemezből készült felszereléseket, és felfújható gumi tankokat halmoztak fel. A Pas-de-Calais térségében folyamatosan légi bevetéseket hajtottak végre.

A Franciaországban állomásozó erők főparancsnoka Rundstedt tábornagy volt ekkor. 1943 végén Hitler Rommelt is odarendelte, hogy a Franciaország északi részén elhelyezkedő B hadseregcsoport parancsnokaként az Atlanti fal erődítéseket felügyelje. Az atlanti fal nem igazán volt falnak nevezhető, inkább erősen kiépített támaszpontok laza hálózata volt. A térségben a német erők gyengék voltak, mivel folytonosan elvonásokkal gyengítetták a csapatokat, a keleti front igényei miatt.

A védelmi tervekkel kapcsolatban Rundstedt és Rommel közt vita bontakozott ki. Rundstedt szerint, mivel úgyse tudják megakadályozni a partraszállást, ezért parttól távolabb gyorsan mozgó tartalékokat kell képezni, amikkel a tengerbe lehett szorítani a szövetséges hídfőket. Vele szemben Rommel rögtön a parton akarta megállítani a szövetségeseket, mert az ellenséges légifölény miatt nem fogják tudni bevetni a tartalékokat időben. Rundstedt nem tartotta elég erősnek az Atlanti falat és félt a csapatok elapródozódásától. Emellett ő volt az, aki 1940-ben megkerülte a Magino-vonalat Franciaország lerohanásakor, ezért nem bízott a megerősített védvonalakban. A kérdést Hitler döntötte el, aki kompromisszumos döntést hozott, ezzel a legrosszabb megoldást választva. A tartalék egy részét átengedte Rommel számára, azonban csak feleannyit, mint amennyit Rommel igényelt.

A szembenálló erők

Az angolszász erők létszáma megközelítette hárommilliót és mérhetetlen mennyiségű katonai jármű és hadianyag áll a rendelkezésükre. A hadművelet kezdetére összesen 86 hadosztályt vontak össze. A terv szerint 175000 ember szállna partra az első 24 órában. Őket várva májusban 60 német hadosztály helyezkedett el Franciaországban, Hollandiában és Belgiumban. Egyik hadosztály sem volt teljesen feltöltve.

A tengeren a szövetséges fölény nyomasztó volt 7 csatahalyóval, 27 cirkálóval, több mint 100 rombolóval szemben állt 15 német romboló néhány tengeralattjáróval megtámogatva. A levegőben hasonló volt a helyzet.

Időpont

A pontos időpont kitűzéséhez reneteg tényezőnek kellet megfelelőnek lennie. Az ejtőrnyősöknek sötétben közelítik meg a célterületet, majd odaérve már a Hold fényére lesz szükségük. A gyalogság a partot már nappal éri el, hogy jól látható legyen. Tisztázni kellett a dagály és apály pontos helyzetét és Hold fázisát és a napkelte pontos időpontját. Emellett szélcsendes időre volt szűkség jó látási viszonyokkal. Végül július 5-e mellett döntöttek, de ezen a napon vihar tombolt csatornán, emiatt a hadműveletet 24 órával elhalasztották.

A német vezetés rosszul mérte fel a fenyegetést, júniusban úgy gondolták, hogy legközelebb csak augusztusban kerülhet sor a partraszállásra. Június elején Rommel hazatutazott a családjához.