Hosszú szünet után folytatódik a történelemóra sorozat. Terroristától átvéve a stafétabotot, kicsit eltérő formában folytatom a rovatot.

Előzmények

Valamikor 1943 októberében hagytuk abba a legutóbbi órán. Ekkor a német vezetés Dél-Olaszország gyors feladásával számolt. Rommel, az észak-olaszországi német erők parancsnoka, egy erős védelmi vonalat alakított ki északon. Miközben a délen állomásozó, Kesselring parancsnoksága alatt álló X. német hadseregnek, az volt a feladata, hogy visszavonulás közben lassítsa a V. amerikai hadsereg előrenyomulását. A szövetségeseknek 11 hadosztálya volta a félszigeten, Kesselringnek csak 8 állt a rendelkezésére, de a terepviszonyok a neki kedveztek. Kesselring azonban a német vezetéssel szemben úgy gondolta, hogy a védelmi vonalat délen, Nápoly és Róma között kellene megépíteni. Tervével meggyőzte Hitlert, aki kinevezte az olaszországi erők főparancsnokának.

A terv bevált a szövetséges offenzíva novemberben végén 4 hónapra elakadt a Gusztáv-vonalnál. Ebben része volt annak, hogy a szövetségesek közt vita folyt a frontok fontosságáról. Roosevelt csak a német erők lefoglalása miatt tartott fontosnak az Olaszországot. Az amerikaiak már a franciaországi partraszállás előkészítésére koncentráltak, ami miatt erőket vontak ki a térségből. Churchill viszont mindenképpen az olaszországi hadjáratot erőltette. Közbenjárására a kivont erőket francia és lengyel csapatokkal pótolták, de ez kevésnek bizonyult. A Gusztáv-vonal áttöréséhez hiányzott a kellő erőfölény. A Monte Cassinot is magába foglaló védelmi vonal nagy fölénnyel szemben is védhető volt.

Mivel a Gusztáv-vonal túl kemény falatnak bizonyult és az Appennin-félsziget keskeny volta kizárta az áttörés lehetőségét, ezért adódott, hogy a szövetségesek egy partraszállással kerüljenek az német vonalak mögé. Maga a partra szállás terve Churchilltől származott, viszont több katonai vezető viszont ellenezte, szerintük könnyen egy halálos csapdává válhatott a hídfőállás. Churchill azonban keresztülvitte a tervét az ellenzőkkel szemben.

Anzio

1944. január 22-én egy angol és egy amerikai hadosztály dobtak partra Anzionál (időnként Anzio/Nettunoi partraszállásnak is nevezik) a Shingle fedőnevű hadművelet keretében. A partraszállás szinte akadálytalanul zajlott. A német felderítés csődöt mondott, készületlenül érte őket a támadás, de a partraszálló hadtest parancsnoka, Lukas tábornok, késlekedtek, a könnyű siker mögött csapdát sejtett, ezért megállva védelemre rendezkedett be. Ez a döntése végzetesnek bizonyult. Anzio egy medencében helyezkedik el hegyekkel körülvéve, a támadás sikere a gyorsaságon múlt, ha nem foglalják el időben a környező magaslatokat, elbuknak.

Lukas azzal, hogy nem használta ki a meglepetést, időt adott Kesselringnek, aki minden mozdítható embert, még a légvédelmi egységeket is összegyűjtötte, hogy gyűrűt vonjon a hídfőállás köré. Kemény harcok kezdődtek. Három nappal a partraszállás után már folytonos védelmi vonal vette körül a hídfőállást.

A németek Franciaországból, Észak-Olaszországból még Jugoszlávia területéről jelentős erőket vontak össze és ellentámadásba mentek át. Február folyamán a többször megpróbálták a tengerbe szorítani a partra szállókat, de nem jártak sikerrel. A hídfőt semmiképpen sem akarták feladni a szövetségesek. A hónap végére mindkét fél kimerült a harcokban, ezért a támadások szüneteltek, illetve tüzérségi támadásokba mentek át. Lukast leváltották, utóda Truscott tábornok lett.

Az anzioi medencében nem létezett biztonságos hely a szövetséges katonák számára. A németek állandóan bombázták a partot légitámadásokkal és nehéztüzérséggel. Bevetették az Anzio Annit, egy 280 mm kaliberű vasúti löveget is, amivel nagy vesztességeket okoztak. A szövetséges katonák számra egyetlen lehetőség az volt, hogy minél jobban beásták magukat. Rengeteg homokzsákot lehetett látni parton ekkoriban. A szövetséges tüzérség a tengerről válaszolt, hajókkal lőtték a német állásokat.

„A németeknek óriási mennyiségű gyalogosuk, tankjuk és felszerelésük halmozódott fel, hatalmas tűzerejük volt. Apránként vesztettük a területet és hátráltunk, amíg már csak kevesebb, mint 5 mérföld választott el a Földközi-tenger partjától. Úgy tűnt, hogy az ellenség beletol minket a tengerbe. Két nap múlva a németek benyomták a védelmi vonalunkat körülbelül 4 mérföldre.” Cor Longiotti amerikai katona visszaemlékezése.

Monte Cassino

Mindeközben a szövetséges főerő, az V. hadsereg újabb és újabb támadásokat indítottak Monte Cassinonál mind sikertelenül. A szövetségesek kemény légitámadásokkal próbálták felpuhítani a védelmet, lerombolták a híres kolostort is, de hiába, a romok kiváló fedezékül szolgáltak a németek számára. Mindkét fél folyamatosan növelte a térségben az erőit, a szövetségesek 20 hadosztállyal képviseltették magukat, a németeknek 23 hadosztályuk volt félszigeten ebből 18 volt Rómától délre.

Márciusban egy újabb nagy offenzívát indítottak, amit egy 8 órás bombázás készített elő. Alexander tábornok, a szövetségesek olaszországi főparancsnoka, úgy gondolta ezt már semmi nem élhette túl. Tévedett. Az amerikaiak és új-zélandiak után ekkor indiaiak támadtak, akik bevonultak Monte Cassinoba de a siker elmaradt. Ekkora már mindkét oldalnak óriási vesztességei voltak. A szövetségesek feladták az offenzívát addig, amíg nem kaptak megfelelő erősítést, így két hónapig nyugalom következett.

A várva várt áttörés csak májusban jött el. A Gusztáv-vonal ezután tarthatatlannl vált, a németek megkezdték a visszavonulást. Közben az anzioi hídfőállásból, ahol ekkor már 150 000 szövetséges katona volt bezsúfolva a VI. hadseregbe szervezve, támadás indítottak az amerikaiak azzal a céllal, hogy egyesülve a főerőkkel harapófogóba fogják  és megsemmisítsék a német X. hadsereget. Május 31-én találkozott az V. és VI. hadsereg. A német front összeomlott, de sikerült visszavonulniuk a Róma előtti utolsó védelmi vonalhoz, a Caesar-vonalhoz. Azonba ezt nem tudták sokáig tartani. Hitler utasította Kesselringet, hogy adja fel Rómát és vonuljon vissza. Így Július 4-én már az örök város utcáin masíroztak a szövetséges katonák. A németek a Pisa és Rimini közt kiépített Gót-vonalhoz hátráltak, amit a szövetségesek csak szeptemberben értek el.

Konklúzió

Az Olaszországi hadjárat nem nevezhető sikeresnek a szövetségesek szempontjából. Míg Szicíliát gyorsan elfoglalták, addig az olasz csizmán az előrevonulás nagyon lassan haladt. A salernoi partraszállás részben az anzioi pedig teljes kudarc volt. A kudarcért a legtöbben Lukast teszik felelőssé, de mások szerint a partra dobott csapatok túl gyengék voltak, főleg hogy páncélosokat nem kaptak. Ha rögtön támadtak volna, akkor gyorsan megsemmisítik őket. A párhuzamosan zajló, 4 hónapig tartó monte cassinoi harcokban 52 000 szövetséges katona esett el.

Mindazonáltal stratégia célokat értek el, a háború végéig egyre nagyobb német erőket vontak el, ezzel tehermentesítve a szovjet és a majdani franciaországi frontot. Nem utolsó sorban pedig a tengely eltörött, sikerült a Harmadik Birodalom egyik fő szövetségesét kikapcsolni a háborúból.

Felhasznált irodalom:

Ránki György: A második világháború története.

Battaglia, Roberto: A második világháború.

http://en.wikipedia.org/wiki/Operation_Shingle

http://med-dept.com/unit_histories/59_evac_hosp.php

Források:

http://www.45thdivision.org/Veterans/Longiotti.htm

http://www.youtube.com/watch?v=NkNJxsCOPz4

http://www.youtube.com/w...